A globalizáció mindent összemosó folyamata miatt egyre kevésbé érdekelnek a városlátogatások. Szívesebben vagyok a természetben egyedül, vagy barátok körében. Izland tökéletes helyszín, a nyers formájában uralkodó természet is lenyűgöző.

Mit tudunk Izlandról? Messze van! Mindenki alkoholista! Állandóan rossz idő van! Folyton kitörnek a vulkánok... Mindig esik az eső! Nincs ott semmi érdekes!

No ezek közül csak az egyik állja meg a helyét. Izland messze van, de egy ideje már sok európai és amerikai nagyvárosból, köztük Budapestről is van közvetlen repülő járat Reykjavíkba, így az akadály könnyen leküzdhető szinte csillapodott. Ennek köszönhetően persze megindult a turisták hada, a 350 ezer helyi lakosra 2017-ben már 2 millió nézelődő jutott, ami lassan, de magabiztosan romba dönt minden mítoszt és emelkedettséget a vulkánok körül is. A negatív folyamatot látva nem várhattunk tovább, barátaimmal útra keltünk. Én akkor még nem jártam egy Magyarországtól ennyire eltérő, ismeretlen helyen, ezért túravezetőként igyekeztem alaposan felkészülni, de Izland esetében mindenre nem lehet. Például mikor érkezésünk 23. percében egyik szállásadónk közölte, hogy az ország egyetlen főközlekedési útjának egyik hídját elmosta a gyors hóolvadás miatti áradás, az bizony alaposan átrajzolta terveinket. Míg én a fejleményen csodálkoztam, ő azon csodálkozott, hogy én csodálkozom. Az aktív vulkánok tövében élő izlandiakat nehéz meglepni.

Izlandon gyakorlatilag egyetlen nagyváros van, ahol - a külvárosokat is beleszámolva - az ország lakosságának kétharmada él. A Reykjavíkon kívül élőknek nehéz nyomára bukkanni, eldugott apró falvakban laknak állítólag, de mi nagyon kevesükkel találkoztunk. A fővárost egy éjszakás akklimatizálódás után gyorsan elhagytuk és néhány óra múlva már teljesen kihalt, földöntúli hangulatot keltő, kopár, mégis érdekes vidéken haladtunk. Én már napokkal korábban kitaláltam az útitervünket, de mivel a szigetet körbekerülő főútvonalon kívül az összes járható utat időszakosan hol lezárják, hol megnyitják és ezt magyarországról kideríteni nagyjából lehetetlen, rugalmasnak kellett lennünk. Szerencsére kitűnő időjárást fogtunk ki, a pletykákat cáfoló verőfényes napsütés kísérte utunk nagy részét, de mint minden szigeten, Izlandon is gyorsan változik a helyzet, minden nap esik valamennyi eső a néhány mm-től a végtelen mennyiségig. Érkezésünk előtt erőteljes olvadás volt a hegyekben, ami kiadós áradásokat okozott néhány híd sorsát megpecsételve. Ám az izlandiak meg sem próbálnak dacolni az elemekkel, a hidakat betonmonstrumok helyett könnyű faszerkezetesből építik, amit igény esetén néhány nap alatt ki tudnak javítani. Pár napos utunk alatt több ilyen munkálattal is találkoztunk, de a tájon is látszott, hogy itt bizony durva dolgok történhettek.

Idő hiányában nem járhattuk be az egész szigetet, inkább csak a nyugati és déli részére koncentráltunk, úgyis ott vannak a főbb látnivalók, természetvédelmi parkok. Láttam már néhány vízesést életemben; többről is azt állították, hogy ez bizony Európa legnagyobbja, ám Izland fölényesen maga mögé utasít minden ilyen álrekordot. Mikor az első izmosabb ottani vízesést megláttam, komoly nyakmunkámba tellett, míg megtaláltam a tetejét.

Izland 01

A nyugati emberek többségétől eltérően az izlandiak tisztában vannak vele, hogy a természetben élnek és nem ők a döntéshozók, ennek megfelelő tisztelettel viseltetnek környezetük felé. Mikor kedves barátom egy tengerparti megállónknál laza mozdulattal eldobta használt rágógumiját, felfoghatatlan módon azonnal ott termett egy természetőr és kedvesen mosolyogva elmagyarázta, hogy ne csináljuk ezt, mert a madarak lenyelik a gumit, ám megemészteni nem tudják, könnyen bele is halhatnak. Hősünk olyan meggyőző volt, hogy én azóta minden szemetemet hazahordom még a Pilisből is.

A gyanútlan ember nem is gondolná, mennyi látnivaló van Izlandon. Egyáltalán nem színtelen, nem is unalmas, de a városi villogáshoz szokott szemnek szüksége van néhány napra az átálláshoz. Utunk során sűrűn kapkodtuk a fejünket az elképesztő formájú, színű vulkánok, hegyek láttán. Félóránként találtunk okot egy-egy hosszabb megállásra, de tudtuk, hogy nagy út vár ránk, tartani kellett a tervet, így általában fegyelmezetten haladtunk tovább. Benzinkútból sincs sok a szigeten, ami bölcs előrelátásra inti az utazót, elkerülendő a kínos helyzeteket. Hab a tortán, hogy a legtöbb helyen nincs GSM térerő, mobilnetről pedig álmodni sem érdemes, de szerencsére GPS vétel a Föld minden pontján van, tehát nehéz elveszni, csak offline térképeket kell használni.

A vízesések látványával néhány nap alatt telítődtünk és biztatóan közeledtünk fő úticélunkhoz, a Jökulsarlón gleccsertóhoz. Azon a környéken, a fővárostól 400 km-re már igen nehéz megfizethető és szabad szállást találni, ám nekünk sikerült lecsapnunk egy szó szerint a semmi közepén álló vendégházra, ahonnan utolsó napjainkban csillagtúráztunk, este pedig a ház előtti gőzölgő szabadtéri jakuzziban áztattuk magunkat a csillagokat bámulva.

Mivel májusban érkeztünk, jégbarlangok fotózására nem sok esélyük volt, azok ilyenkorra már jobbára beomlanak, vagy nehezen megközelíthetők és garantáltan veszélyesek. Egy parkolóban összefutottunk néhány japán fotóssal, akik lelkesen újságolták, hogy találtak egy még ép jégbarlangot. A kapott koordináták feldolgozása után csapattanácsunk úgy határozott, hogy az 50 km-es hegyi út nem elég erős visszatartó erő számunkra, így elindultunk túránk legkockázatosabb szakaszára a sziget közepe felé. Addigi utunk nagy részét kulturált aszfalton tettük meg, de erre a jégbarlang felé tartva esélyünk sem volt. A térképen jelzett út gyakorlatilag egy néhány autó, vagy talán még a vikingek által kitaposott csapás volt a kősivatagban, ráadásul néhol le is kellett térnünk róla a vízmosások miatt, de végül komoly veszteség nélkül célba értünk.  

A jégbarlang pont ott volt, ahova a japánok mondták, de a valóság néha eltér a vágyaktól. A barlang állapota aggasztó volt, furcsa hangok hallatszottak belőle és láthatóan a vége felé járt az olvadása is, azaz bármikor összeomolhatott. Bizonytalanságunkból azzal a döntéssel másztunk ki, hogy mindenki maga döntse el, bemegy-e. Végül a csapatból ketten vállalkoztunk a lelket próbáló tettre, a többiek a barlang szájából aggódó tekintettel követték mozdulatainkat. Azt hiszem, életem leggyorsabb felvételeit készítettem el abban a néhány percben, amit az olvadó gleccser mélyén töltöttem.

Izland 06

Életem egyik bakancslistás vágya volt egy gleccser megmászása és Izlandtól ezt is megkaptam. Az Esjufjöll vulkán oldaláról leereszkedő gleccser olvadékvize tölti meg a Jökulsarlón tavat és a fotósok nagy örömére társasháznyi jégtömbökkel is csinosítja, amik lassan elolvadnak, majd egy szűk átfolyáson a tengerbe távoznak a természeti körforgás szabályainak megfelelve. Környezetünk változását jól jellemzi, hogy a gleccser alját a régebbi fotókon látható helyzethez képest több kilométerrel arrébb értük el a holdbéli tájon 3 órát gyalogolva, de az élményt egyszerűen nem hagyhattuk ki. Kevés olyan lehengerlő érzésben volt részem életemben, mint ami a gleccser alatt fogott el. Talán az egyiptomi Királyok völgyében éreztem hasonlót (mikor még nem volt lebetonozva és kordonokkal lezárva a nagy része).

Bizonyos, hogy Izlandra 10 nap nagyon kevés. Hiába autóztunk 2400 km-t, a fontos helyek töredékére sem juthattunk el ennyi idő alatt, így hát jó párszor vissza fogok még menni.

Izland th